Jól lemaradtam a bloggal, ezért most igyekszem pótolni a dolgot. Nem egyszerű feladat, ugyanis volt a német csereprogram után némileg más időszak következett. Sokkal kevésbé eseménydús, de unalmasnak semmiképpen nem nevezném. Az első bejegyzésben nagyjából igyekszem összefoglalni azt, hogy is nézett ki az életem ebben az egy hónapban, főképpen a „nagy” eseményekre koncentrálva. A másodikban pedig, hogy milyen egy napom, milyen a lakás és maga a város, ahol élek. Na meg az emberek.
Először leírom, mik voltak azok a dolgok, amik igazán kiemelkedtek. Az első ilyen az Ivan Kupala ünnepe volt, egy újabb hétvége az erdőben. Az egyik ismerősöm hívott meg, ugyanis egy versenyen vettek részt, aminek keretében videóra kellett venniük, hogyan is zajlik ez az ünnep. A népszokás szerint ilyenkor különféle népi játékokat játszanak és ehhez kellett nekik ″tömeg″. Ezt természetesen örömmel elvállaltam, tehát Lizával és Antonnal el is indultunk a közeli faluba - ez a jelen viszonyok között 25 km-t jelent. Maga a bicikliút is elég kalandos volt, köszönhetően a helyi közlekedési morálnak. Nem egyszer igazán közel húztak el mellettem az autók, de legjobban akkor lepődtem meg, amikor nagy nyugodtan haladva egy autó előttem kanyarodott be nagy ívben jobbra, még véletlenül sem mögöttem. Ilyenkor cifra magyar káromkodásokkal telik meg az orosz mező.
Maga az ünnep is érdekes volt, de igazán az erdőben töltött éjszaka tetszett meg. A falu kultúrházában volt a gyülekező, itt kaptam lencsevégre az eddigi legjobb dohányzás elleni plakátot, miszerint „Churchill cigizett – meghalt. Lenin nem és örökké él.”
Cáfolhatatlan logika. Innen verekedtük ki magunkat az erdőbe, ami maga egy kaland volt, ugyanis helyenként a bicikliket cipelni kellett, ugyanis elsüllyedtek volna a sárban, meg volt velünk egy kutya is, akiről azt kell tudni, hogy nagy és teljesen önálló akarata volt. Először hallottam lányt anyázni.
Mint kiderült, nem csak közülünk jöttek emberek, hanem más ismerősök is, a közeli Kazany városából. Ők elég jó arcok voltak, motorosok. Csináltak birkahúsos piláfot (Make plov, notwar!) és házi Bayleyst vodkából és kávéból. Ami igazából a legjobban tetszett, az a mentalitása a társaságnak. Eredetileg nem úgy terveztük, hogy kinn alszunk, de mivel csak későn tudtuk elkezdeni volna elkezdeni a felvételt és az eső is eleredt, ezért másnapra halasztottuk a dolgot. Igen ám, de nekünk se sátorunk, se hálózsákunk, semmink nem volt. Azaz mégis, ugyanis a tábor után én már nem hiszek senkinek és mindenhova viszek meleg ruhát és fejlámpát. Itt még annyira előrelátó is voltam, hogy még esőkabátot is hoztam. Jól tettem. De a többiek sem maradtak fedél és meleg ruha nélkül, Anton kb. 15 perc alatt lebeszélte Szergejjel és Ruszlannal, hogy ők otthonról elhoznak mindent, cserébe együtt fogunk mulatni. Így is lett, kb. 2 óra múlva megjelentek teljes menetfelszerelésben, nagyokat vigyorogva, hogy mekkorát lehet a földúton driftelni az OKA-val (az orosz gyártmányú kispolski).
Másnap felvettük a videót, volt népi jelmezem, fotóztuk magunkat össze-vissza. Kb. másfél óra alatt meg is volt az egész, utána irány vissza. Természetesen tiszta sár volt minden, így a délután azzal telt, hogy a bicikliket és az autót mostuk. Visszaúton még megállítottak a rendőrök, ellenőrizni akarták a biciklit, nem-e lopott, de amikor közöltem, hogy külföldi vagyok, egyből nagy tisztelettudóan továbbengedtek.
Aztán volt augusztus 20-a. Úgy döntöttem, főzök egy jót és meghívom a népeket. Így is tettem, csináltam gulyáslevest, nokedlit és kőrözöttel töltött paprikát. Mivel elég sok éhes ember volt, el is fogyott minden, de állítólag még finom is volt. Annyi mindenesetre igaz, hogy a nokedli sokkal bizalomgerjesztőbben néz ki, hogyha sima fehérlisztből csinálom és nem teljes kiőrlésűből. Meg, ha nincs szaggató, akkor simán jó a sajtreszelő is, de ha nincs tésztaszűrő, az már gond, mert akkor merőkanállal kell kihalászgatni a tésztákat és az sok idő.
Maga az este kellemesen telt, tartottam egy kis bemutatót arról, hogyan is telik nálunk az ünnep, megmutattam a tűzijátékot, meg az éjszakai, kivilágított Budapestet. Utána játszottunk, mégpedig a „sapka” nevű játékot. Ez egy elég gonosz játék, mivel a lényege, hogy minél vadabb szókapcsolatokat kell kitalálni (szakállas sarokcsiszoló és hasonlók…), majd ezeket elmagyarázni és mutogatni. Ez még az oroszoknak is trükkös, de nekem egyenesen rémálom. Közben azért lehet jókat röhögni, de az én csapatom bizony menthetetlenül utolsó lett. Pedig Marina nagyon próbálkozott, de hiába magyarázott a többiek elmondása szerint remekül én csak néztem, mint beduin a szánkóra. Nem elég még a szókincsem, na :D
Alma, alma piros alma… mondjuk nem piros, de legalább van belőle rengeteg. Segítettünk Azattal leszedni a főnökünknek a kertjében az almát, cserébe kaptunk egy zsákkal. Törtük a fejünket rendesen, mit is fogunk vele kezdeni. Aztán jött az ötlet, vegyünk sört és hívjuk össze a társaságot, úgy már jó lesz. És tényleg, aznap péntek este a lakás átalakult almafeldolgozó kombináttá. Szeleteltük és madzagra lógattunk több száz szeletet (később ezekből chips lesz) sütöttünk süteményt (négyszer) és almalevet is facsartunk. Az emberek egész jól viselték a dolgot, most egy barchoba-szerű játékot játszottunk, ebbe én is be tudtam kapcsolódni, legalább volt végre sikerélményem. Meg újabb képekkel gazdagodott az „Anton bárhol elalszik” galériám.
Ez egy elég jó hétvége volt, mert szombaton is móka volt nálunk, ugyanis nálunk gyűltek össze a német-orosz csereprogram részvevői, hogy elbúcsúztassák nyarat. Így is lett, itt a program „felolvasóest” volt – komolyan. Verseket mondtunk, igaz nem sokat. A legnagyobb showt pedig Leonyid szolgáltatta, kb. másfél órát megállás nélkül elemezte, hogy a fantasy könyvekben mennyire nincs logika, még a legjobbakban sem. Helyenként már a könnyen folyt a röhögéstől, komolyan úgy éreztem, hogy ennél jobb dolog még nem történt velem, mint hogy megtanultam oroszul. Meg azt is megtudtam, hogy Nyikita Dota-zik, ami még hagyján, de néha a barátnőjével, Násztjával együtt nézik a közvetítéseket. Ez már önmagában nézve is megdöbbentő, de mivel Násztyja még kifejezetten szép is, ezért már egyenesen csodának minősül számomra.
A hétvége viszont 2 napos és a vasárnap sem maradt ki. Polina meghívott sushit enni (ejj, de modoros: )) de jött Denis is. Ő nagyon jó arc, kb. hasonló zenéket hallgatunk, mindig lehet vele miről beszélgetni. És kézzel eszi a sushit, így sokkal komfortosabban éreztem magam én is, ugyanis pálcikával nem igazán tudok enni. Utána úgy döntöttünk, hogy megiszunk egy sört a nyár végén. Megittunk, először egyet, aztán még hármat, elmeséltük mit csináltunk eddig, hogyan… háromkor kezdtük az egészet és hajnali 4-re keveredtem haza. Ez nemismeretlen számomra, de rég volt már ilyen és nagyon jó volt. Maga az élmény, hogy ültünk egy padon a panelházak között, sörrel és szárított hallal és végigbeszéltünk mindent, ami éppen eszünkbe jutott… ilyesmit már egy jó ideje nem csináltam. Jó itt, szó se róla, de néha elkap a honvágy vagy éppen az agyam már lefárad a sok orosz beszédtől. Most viszont nem volt ilyenről szó, valahogy nagyon jól kijött minden. Erre a napra sokáig emlékezni fogok.
Nagyjából ennyi, ami olyan igazán különleges volt, a következő bejegyzésben a prózaibb dolgok kerülnek terítékre, de remélem az sem lesz unalmas J
